2016. március 12., szombat

Kyra Eleonor: Árnyjáték - Lány a jégben (Második felvonás)

Sziasztok! :)
Örömteli hírem van; Kyra története folytatódik! :) Kivételesen nem is szándékozom húzni az időt  tovább, úgyhogy át is adnám most a szót Kyrának. :)







Töretlenül és masszív késésben! Ráadásul nem is sikerült mindent beleszuszakolnom, amit előre elterveztem. Sebaj, cserébe Tom egy teljes fejezetnyi időt kaphat arra, hogy letudja az első sokkoló találkozóját Bonbonnal. :P

Második felvonás

Lány a jégben
Mikor Dorianék elé álltam a hírrel, hogy felvételizek a rendőrtisztire, és hogy később Devonban óhajtok álláshoz jutni, mint teljes értékű bűnügyi nyomozó, nevelőszüleim azonnal biztosítottak a támogatásukról. Meg arról is, hogy egy szentimentális barom vagyok. Ez utóbbit nem vettem igazán magamra.
Voltaképpen kisrác korom óta zsaru akartam lenni. A térdnadrágos, fogváltós korú énem simán el tudta volna képzelni magáról, hogy a övébe tűzött stukkerrel, fekete bőrkabátban és pilótaszemüvegben flangál az utcán, úgy kapja elő a jelvényét, mint valami modern cowboy, kellemesen alulöltözött hölgyeket ment ki erőszakos vadállatok mancsai közül, és mindeközben még a szája sarkában lógó cigaretta sem kókad le, és parázslik el inkább szégyenében ilyen tömény, röhejes macsóságtól.
Azóta persze már rég rájöttem, hogy rendőrnek lenni több, mint lányverő barmokat páholni, és hogyha kedvesek a golyóim, akkor nem pakolok a közelükbe csőre töltött pisztolyokat. A szakma iránti vonzalmam azonban megmaradt, így nem volt kérdés, hogy az érettségi eredményeimmel merre is haladjak tovább.
Dorian és Adala persze rögtön azt hitte, azért akarok nyomozó lenni, hogy a szüleim gyilkosai után szaglásszak, és hogy megtaláljam az öcsémet. Nem hibáztattam őket érte. Tudták, hogy problémás kölköt vettek a nyakukba, azzal hogy örökbe fogadtak, velem együtt a folyamatos életveszély is a mindennapjaik részévé vált. Naná, hogy nem repdestek az örömtől, mikor az eddig ügyesen életben tartott fiúk bejelentette, hogy vissza akar költözni a viperafészek közepébe, lehetőleg egy méretes céltáblával a mellkasa közepén, és villogó neonfényekkel, miszerint: "ide lőjetek, seggfejek!"
Elvégre a bűnüldözés tömény korrupció, keresztbe-kasul szövi át a maffia hálója, egy hét sem kéne hozzá, hogy kitudódjon, ki is vagyok valójában, ha nekiállok pattogni.
Hangsúly a "ha"-n.
A fene helyzet viszont az, hogy pont kettővel több vérfürdőt kellett már átélnem életemben, mint amennyi egy fiatal srácnak kijárna. Máig riadok fel csatakosra izzadtan éjszakánként, annak a temérdek halottnak az emléke ott bujkál a rémálmaimban. Adaláéknak tengernyi türelmükbe, és könnyes csaták tucatjaiba került, míg kiszerették belőlem a dacos bizalmatlanságot, és elcsitították dühöngve tomboló gyászomat. Hála nekik, az igen hátrányosnak mondható körülményeim dacára is teljes értékű, többé-kevésbé egészséges lelkivilágú felnőtt lett belőlem.
Eszemben sem volt tehát eldobni magamtól mindezt, csakhogy újra a rettegés és a halálfélelem uralja a hétköznapjaimat. Játssza csak az a romantikus bosszúállót, akinek nincs vesztenivalója! Ennél belém klasszisokkal több életszeretet szorult.
Persze nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Billre. Fene tudja miért, a lelkem egy apró része töretlenül hitte, nem is, sokkal inkább tudta, hogy életben van. Azt mondják, az ikrek megérzik az ilyesmit. Talán pont ezért is vágytam vissza Devonba.
Nyolc évvel később sikerült is összehoznom magamnak egy csinos kis állást a fővárosban, ráadásul nem is akárhol: egyenesen a gyilkosságiaknál.
Újdonsült kollégáim nem fogadtak tárt karokkal. Nem túlzottan lepett meg a dolog, közel tizenöt évvel voltam lemaradva az átlagéletkorukhoz képest. Egytől egyik tapasztalt nagykutyák voltak, a legtöbbjük tengernyi verejték és túlóra árán érte el, hogy bekerüljön a csapatba. A lekezelő stílusukból, és a lopva felém küldött, gyilkos pillantásaikból nem volt nagy kunszt rájönnöm, hogy nem tartanak többre a rendőrfőnök kis pincsijénél, aki valahogy kifeküdte magának ezt az állást.
Voltaképpen igazuk volt, ami azt illeti. Summerfield valószínűleg még arra sem méltatta volna a jelentkezésemet, hogy gyújtósnak használja a kandallójában, hogyha akkoriban nem én dugtam volna a lányát. Riával még az első egyetemi éveink alatt jöttünk össze. Szenvedélyesen szerelmesek voltunk egymásba, azaz hogy pontosítsunk, egymás igen előnyös testi adottságaiba. Néhány évig remekül éreztük magunkat, és egymást, aztán amikor elparázslottak falrengető érzelmeink, szintén igen szenvedélyes módon váltak el az útjaink. Azóta se törtek össze annyi tányért a hátamon. A szakításunk idejére azonban én már bombabiztosan beloptam magam az örege szívébe.
Ennél nagyobb protekciót keresve sem találtam volna.
Ettől függetlenül újdonsült főnököm kicsit sem bánt velem kesztyűs kézzel; rögtön az első hetemen bedobott a mély vízbe. Kezdte azzal, hogy a gyilkosságiak nagydumás cowboyát, Joshua David hadnagyot sózta rám, mint új társat és mentort. Aztán slusszpoénként az évtized legsokkolóbb gyilkosságát is a nyakunkba varrta.
- Nehezen jött össze a korán kelés? - köszöntött a szokásos pimasz vigyorával David fázósan topogva a keményre fagyott fű-és nádcsomókon.
Morcosan húztam összébb magamon a kabátot. Hiába volt még csak január közepe, minden porcikám a pokolba kívánta már az idei telet a mínusz tízenakárhány fokos átlaghőmérsékletével, meg a suttyomban támadó hóviharaival együtt. Az úton-útfélen fellelt, halálra fagyott csavargóit meg aztán pláne.
- Ez is annak a perverz Murphynek a műve? - húztam el az arcom elől a sálamat. Nyűgös szavaim csinos párafelhőként lebegtek tova a Városi Park platánjai felé. - Muszáj minden hullának éjnek idején, vagy kora hajnalban előbukkanni a földből?
 - Jégből - bökött egykedvűen David a fejét vakarászó halottkémünk felé. Elhúztam a számat és közelebb totyogtam a tóparthoz.
- Jobb, ha hozzászoksz egyébként - szólt utánam a hadnagy megítélésem szerint klasszisokkal vidámabban, mint ami az embertelenül hideg és vérkorai időponthoz illett volna. - A feleségem is ezért akart válni egykor. Megunta, hogy mindig lámpaoltás után, a házaséletünk legközepébe csörög bele a forródrót.
- Kösz, David! Ezért az infóért máris megérte ma kimásznom az ágyból. - Álmosan pillantottam le a hízott jégpáncélra. A Feneketlen-tó nem éppen ebben az évszakban mutatta a legelőnyösebb oldalát. A nádassal sűrűn körbenőtt tavat nyáron turisták hada lepi el a közepén pompálló szökőkút, a délnyugati sarkában virágzó tavirózsák, és a pofátlan, dömperré hízott kacsák miatt. Idilli piknik-,és pihenőhely, a tó vize fölé épült Hemingway pedig az egyik legfelkapottabb étterem Devonban. Télen azonban nem több, mint egy nagy, acélszürke jégtömeg, melyet csak néhány fagyott zsombék és a szökőkút kopott csövei törnek át itt-ott.
Meg momentán egy fél koponya, illetve jobb lapocka felkarostul.
- Asszem mégiscsak kelleni fog az a jégcsákány - jegyezte meg tűnődve a halottkém. Meglepően fiatal srácnak tűnt egyébként, de akkorra már tudtam, hogy ez csak a látszat: Gustav rég betöltötte a harmincat, kisfiús ábrázata csak a gének trükkös játékának eredménye csupán.
- Esetleg megvárhatjuk, amíg kiolvad magától - motyogta a bajsza alatt az egyik technikus. Lesírt róla, hogy ő sem híve a koránkelésnek.
- Helyes. Ez esetben maga fogja összepecázni, ami megmarad belőle - válaszolta neki Gustav szigorúan, majd a kezébe nyomta az eddig szorongatott fényképezőgépet. - Tegye magát inkább hasznossá!
Ő elviharzott jégcsákányért, én ott maradtam a duzzogva kattogtató technikussal.
Egykedvűen nézegettem a jégből kikandikáló halántékcsontot. Hagytam a benyomásaimnak, hogy szabadon randalírozzanak a fejemben. Nem tetszett, ami körvonalazódni látszott az egész intuíció végén...
- Az éttermi dolgozók találtak rá, mikor ürítették volna a szemetet - mesélte David. Vetettem egy futó pillantást a konténerek felé. Közvetlen az épület talapzata mellett álltak, tőlünk mintegy köpésnyire. A tópart ezen szakaszát sűrűn belepte a vízi növényzet, a futóknak kialakított út pedig jó tizenöt méterrel mögöttünk kanyarodott el. Normál esetben mindössze néhány részeg és csöves jár ide könnyíteni magán.
- És ők most hol vannak? - kérdeztem a lehető legtisztelettudóbban. David persze azonnal levágta a kérdésben bujkáló szemrehányást. Vetett felém egy elnéző vigyort, és úgy válaszolt.
- Főzik nekünk a kávét.
Oké, ezt hallva én sem bírtam ki, lopva viszonoztam a mosolyát. Hopp, máris elindultunk a társakká válás rögös útján. Első cinkos összevigyorgás: pipa!
Ez az apró, sikeresen vett mérföldkő azonban nem vette el a hadnagy kedvét attól, hogy rám hagyja a munka unalmasabbik részét. Míg ő a kávétól átmelegedve ugráltatta a technikusokat, felügyelte Gustav ténykedését, és bájcsevegett a vendéglő műszakvezetőjével, én a mezei dolgozókat hallgathattam ki, és pepecselhettem a helyszíni jegyzőkönyvekkel. Mire észbe kaptam, azon vettem észre magam, hogy valamelyik huszadrangú technikus helyett én bíbelődök a tetthelyről készítendő videofelvételekkel.
"Engem itt nem tisztelnek eléggé!" - gondoltam fejcsóválva, és megeresztettem egy laza mosolyt. Pontosan erre számítottam.
- Ha engem kérdeznek, valószínűleg csak egy részeg csöves lehetett, aki beleszédült a tóba, és jól belefulladt. - A Hemingway műszakvezetője szikár, negyvenes nő volt, lehetetlenül feszes, egérszürke konttyal és strassz berakásos, csontkeretes könyvtáros-szemüveggel. Erőszakosan áradt belőle a nőiség, ami pechére, mivel zömmel ügyes smink és erős parfüm alkotta, inkább ódzkodást, mint vonzalmat váltott ki az őt körülvevő férfiakból. - Tegnapelőtt járt is erre egy sunyi fickó, szakadt és mocskos, a maradékot akarta elkunyerálni a takarítónőtől.
"Bravó, Sherlock, tuti ő lesz az! A jég meg csak úgy grátisz magába cuppantotta őt. Úgysem volt jobb dolga, elvégre már két hete csak unta magát itt a Park közepén."
David is képtelen lett volna ráhazudtolni önmagára, bevágta a csibészes cowboy-vigyort, és vidáman szólt oda a hullával bajlódó Gustavéknak.
- Hallottátok a hölgyet! Mehetünk haza, ügy megoldva!
Mindezt olyan megnyerően adta elő, hogy Miss Nőiség azonnal flörtölési kísérletnek vette, és menten eljátszotta, hogy ő most diáklányosan zavarba esett.
- Te mit mondsz, Taylor? - vett elő újra engem a hadnagy keresztbe fonva a karjait.
"Aha, vizsgáztatni óhajtunk!"
Vetettem felé a kamera mögül egy beszédes pillantást, majd a leplezetlenül vigyorgó Gustav válla fölött újra lenéztem a tetemre.
- Hacsak nem egy húszas nő volt az a mocskos fickó, akkor kötve hiszem - összegeztem alig fél percnyi megfigyelésem eredményét.
Gustav elismerően füttyentett, David pedig szomorúan tárta szét a karjait.
- Ez esetben kénytelenek vagyunk folytatni. Bocs, srácok!
Nem igazán tudtam eldönteni, hogy velem kekeckedik-e, vagy a nővel, szóval úgy döntöttem, inkább nem vágom orrba a kamerával.
Amúgy is volt fontosabb dolgom.
- Gustav? - szóltam hátra a halottkémnek leeresztve a masinát az arcom elől. Kényelmetlen borzongás futott végig a hátamon, miközben a saját szememmel is alaposan megvizsgáltam azt a valamit, ami a cipőm orránál kandikált ki a fagyott földből. Ugyanannak látszott sajnos, aminek azelőtt az objektíven keresztül.
- Hmm? - jött némi spéttel a válasz a srác felől.
- Gyere ide, ezt meg kéne nézned!
- Hmm!
- Kösz!
"És össze ne törd magad nagy lelkesedésedben!"
- Na mit talál... - hagyta ott kelletlenül a holtestet a pasas, de amint meglátta a valamit, amire szótlanul mutattam, egyszerre elszállt minden egykedvűsége.
- ...tál - fejezte be izgatottságtól elfúló hangon, miközben leguggolt, óvatosan kiemelte a földből és a gumikesztyűs tenyerébe fektette az apró tárgyat. Kétség sem fért hozzá immár, hogy amit a markában tart, az nem más, mint az áldozatunk egyik több centis, élénkrózsaszín műkörme - méghozzá a saját eredetijének véres társaságában.
- Bingó, baby! - forgatta meg az ujjai között a horrorisztikus plasztik körmöt Gustav. - Ez megmagyaráz ezt-azt.
Visszanyeltem az idegesen ficánkoló gyomrom a helyére, és inkább szó nélkül elindultam újfent a part felé, a kamera lencséjén át tovább pásztázva a földet. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy szegény lány nem csak szimplán vízbe fulladt. Valószínűleg én voltam az egyetlen - a nyomulós műszakvezetőn kívül - aki még igyekezett ennek az ellenkezőjével áltatni magát.
- Ott van még egy - jegyeztem meg halkan az egyik kókadt zsombék alatt megbújó, párducmintás műanyagdarabot megpillantva. Újra végighordoztam a tekintetem a fagyott tó felett, az étterem kukáin, a hátam mögött guggoló Gustavon, majd azon a jó négy és fél méteres szakaszon ami közte, a part és a tó jegébe vágott lék között húzódott, ahol végül szerencsétlen lány végezte. Éreztem, ahogy mindeközben dühösen szorul ökölbe a kezem.
- Miféle perverz állat vagy te? - suttogtam magam elé.
- Nagydarabféle? - jött a válasz Gustav felől, én pedig riadtan rezzenten össze. Nem számítottam rá, hogy ilyen hangosan bukott ki belőlem a haragom. - Gyere nézd csak!
Visszagyalogolt a holtest mellé, és fittyet hányva a körülöttünk lábatlankodó technikusok szörnyülködő nyögdécselésére, végighúzta annak néhány kikandikáló bordáján az ujját. Mire rádöbbentem volna, hogy lám! ő is engem vizsgáztat, már el is hagyta a felelet a számat.
- Zöldgally törések - körülményesen ereszkedtem le én is a hulla mellé. Nem sok kedvem volt összekenni magam azzal a trutyival, ami a lágy részeiből maradt. - Nem is kicsik. Lehetséges, hogy ebbe halt bele?
- Eh, ki tudja? - húzta el a száját a halottkém. - Esélyes versenyző a többi sérülése mellett. Ilyen brutális traumákkal én is erősen hajlok afelé, hogy valami pszichopata bánt el vele.
Felemelte a hulla jobb karját, szinte az orrom alá dugta azt az erősen megviselt végtagot. Az áldozat öt ujjából mindössze két fél és egy háromnegyed maradt meg.
- Valószínűleg a halak kapták így szét, viszont... - A hátunk mögött valaki csuklott egyet, majd nagy robajjal feladta az eszméletét. Hmm, ezek szerint gyűlnek már a bámészkodók. Nem a járőrök dolga lenne távol tartani őket a tetthelytől?
- Héj, nincs itt semmi látnivaló! - kiáltott rá Gustav az elalélt társuk fölött tanácstalanul ácsorgó, ázsiai turistacsoportra. - Vegyenek példát ettől a hölgytől, és oszoljanak!
- Jézusom, Gustav, te nem vagy normális! - sóhajtottam fel. A pasas egykedvűen vállat vont.
- Szóval a kis vízi dögök elég alapos munkát végeztek - magyarázta tovább, mintha mi sem történt volna. - De nem takarítottak el mindent. Nézd a gyűrűsujját!
- Eltört...
- Nem el! Hanem le! És sanszos, hogy még a halál beállta előtt.
Most, hogy mondta, így már nekem is feltűnt az az erős bevérzés a szilánkos csontszélek körüli szövetekben. Eltartott egy pár pillanatig, míg realizáltam, milyen erősen bevágnak a körmeim az ökölbe szorított tenyerembe. A letépett műkörmök, a letört ujj, a bezúzott bordák... és amik még csak most jutottak el a tudatomig: az áldozat hullámosra tört bal karja, a koponyáján lévő zúzódások...
Ezt a lányt kétséget kizáróan meggyilkolták. Brutálisan.
És élvezettel...
Noha a kozmoszból érkező paramegérzések Adala dilijei, nekem is van olyan fejlett az intuitív énem, hogy megtanultam bízni benne. Akkor és ott pedig ez az énem úgy tombolt, mint valami megvadult, bestiális sárkánygyík.
- Hogy vagy, Taylor? - David már megint a leereszkedő, öreg kopó szerepében parádézott. Nem is méltattam válaszra. Telve voltam haraggal. Úgy éreztem, ilyen masszív dühöt el sem képes viselni a szervezetem, az mindjárt kihabzik a fülemen, és ragacsos, fekete füstként beteríti az egész Városi Parkot.
Aztán hökkenten pillantottam le David kezére, mely a vállamon pihent. A hadnagy még mindig mosolygott, de a szemében immár enyhe szomorúság bujkált.
- Idővel ez is enyhül - mondta, majd ha már úgyis arra járt a keze, megveregette a vállamat. - Gondolom a törvényszéken találkozunk.
- Naná, ki nem hagyná! - válaszolta helyettem Gustav, miközben becipzárazta a hullazsákot a test fölött.
- Amúgy hogyhogy végül nem váltatok a nejeddel? - szólt még David után, mikor már az összes cuccot felpakoltuk, és indulni készültünk.
- Áttettük a szex időpontját kora délutánra. Ja és születésnapjára egy vibrátort kapott tőlem ajándékba - jött a válasz cowboyosan.


szerző: Kyra Eleonor

2015. szeptember 20., vasárnap

Kyra Eleonor: Árnyjáték - Egy rémálom receptje (Első felvonás)

Sziasztok! A fordításokkal kapcsolatban még mindig nem hoztam semmi konkrét infót, viszont Kyra Eleonor belefogott egy új történetbe, és engem ért a megtiszteltetést, hogy publikálhassam (ráadásul pont a blog századik bejegyzéseként)! ^_^ Nekem eddig nagyon tetszik; biztos vagyok benne, hogy nektek is fog! Ja, és természetesen egy twc-s sztoriról van szó ;)

Jó olvasást! :)



Árnyjáték

Első felvonás: Egy rémálom receptje

Félhomályos helyiség betonpadlóján ücsörgök, hátamat a göröngyös, porladó falnak vetve, és egykedvűen figyelem a tőlem mintegy másfél karnyújtásnyira lengedező vásznat, mely olyan, mintha egy rendetlen szellem elhagyott lepedője lenne.
A plafonról lelógatott, piszkosfehér drapéria lustán kavarog a vastag porréteggel fedett föld felett, noha a teremben nem moccan a levegő. Láthatatlan lámpák vetnek rá hideg fényt, különös árnyakat varázsolnak a hullámzó anyag redőibe. Lidércek, pókok, százkarú, csápos lények nonfiguratívjai bújnak elő, majd fogynak semmivé a felszínén. Valahol a távolban zene szól, tompa, mintha falon szűrődne át. Ritmusa monoton, a dallama feszült és csapongó, kényelmetlen szorongást ébreszt az emberben.
Fészkelődök egy picit és egyre türelmetlenebbül bámulom tovább a kísérteties kisugárzású vásznat. Agyam tudatosabb fele menekülésre késztet. Az intuitív maradásra bír.
A szellemlepedő hirtelen hangos csattanással feszül ki előttem, árnyékfigurái semmivé lesznek a közepét világító reflektorok fényében. A zeneszó hangosodik, a thrilleres dallamok mellé ideges hegedűszólam kapcsolódik be. A drapéria felszínén lévő fénykörbe nyúlánk artista árnyéka lép. Pár pillanatig szöszmötöl, aztán nekikezd az előadásnak. Pukedlizik, szaltózik, cigánykereket hány, pörög, mint egy búgócsiga, a levegőbe pattan, majd a lespárgázik, végiggurul párszor a talajon, újra felpattan, szalagot varázsol elő ruhája ujjából, és azzal táncolgat tovább. Mozdulatai épp olyan vibrálóak, és feszültek, mint a zene, amire ugrabugrál. Gyorsan fogy belőle a szusz, láblendítései hamar darabossá válnak, tigrisbukfencei erőtlenednek. Ám a zene kérlelhetetlenül pereg tovább, a hegedű őrülten hajlítgat, kellemetlenül magas hangjai az idegeimet csavargatják. Az árnyartista eldobja a szalagot, pihegve, reszkető kézzel időt kér. Noha nem kapja meg, már így sem folytatja tovább a műsort. Beint a láthatatlan zenészeknek, pukedlizik egy utolsót, majd többtucat, férfifej nagyságú pillangóvá robban szét. A méretes rovarok közül néhány megszökik a vászon széle mentén, a maradék tesz egy pár kört a reflektorfényben, majd lustán leereszkedik a talajra, és karcsú nőalakká olvad össze.
A pillangólány nem hazudtol rá önmagára, úgy bontogatja szét végtagjait, akár a lepke a szárnyát. Fittyet hány az őrjöngően feszült zenére, könnyeden hullámoztatja testét, karjait. Saját dallamra táncol, és mikor belefeledkezem légies mozdulatainak csodálásába, én magam is meghallom a harmonikus zongorajátékot. A lány átszellemülten balettozik, annak feszes elemeit néha lazább, modern lépésekkel enyhítve. Ellibben a vászon széléhez, és játékos mozgású selyemfátylat varázsol elő magának. Azzal táncol tovább, immár jóval arabosabb stílusban. Kacérkodik, tekergőzik, pörög-forog és élvezi minden lépését.
Hirtelen éles sikítás szakítja félbe a zongoraszót. Talpra rezzenek ijedtemben, kezem ösztönösen az övem felé tapogatózik, keresem a fegyvertokot. A pillangólány riadtan kapja a vállára a selyemfátylat, és fejét kapkodva topog a fénykör közepén. Ám hiába forgolódik, a végzete a háta mögül veti rá magát. A hatalmas árnyéktigris bömbölve leteperi, és nyakon ragadja a kapálódzó táncost. A lánynak esélye sincs, a fenevad kardfogai könnyűszerrel a húsába hatolnak, ő pedig több ezer, apró lepkévé robban szét, riadt rajként örvénylik egy darabig a bestia feje körül, majd eloszlik, hátra hagyva a korábbi méretes pillangók egyetlen árva egyedét, aki verdes még egy utolsót a szörnyeteg fogai között.
Elunom az árnyjátékot, és kíváncsian arrébblebbentem a kísértetvásznat, pont abban a pillanatban, mikor a tigris kiejti szájából a halott rovart. A drapéria mögött füst gomolyog, záptojásszag csavarja az orromat. A bizarr műsorért felelős színészeknek híre-hamva, és ez nem is lep meg igazán. Szembefordulok a piszkosfehér anyaggal, szórakozottan húzgálom rajta az ujjaimat, egészen addig, míg valaki másét nem érzem a vállamon. Fejemet oldalt fordítva pillantok a hátam mögé, és megfagy bennem a vér.
A mögöttem álló szörnyjelenés fiatal lány volt egykor, arasznyi hosszú haja talán mahagóni barna, szeme átható kék, vállán és felkarján maori tetoválás kanyargott. Mostanra azonban arcának bal fele szinte teljesen hiányzik, az üres szemgödrében ázott hínár csöpög. A láttatni engedett vicsorgó állkapocs fogai megkoptak-töredeztek, a mementóul megmaradt pár hajtincs formátlanul tapad a kísértet homlokára, halántékára. Vállán és karjain a felhasogatott bőr alól oszlásnak indult hús kéklik elő. Épen maradt jobb szeméből elemi erejű szomorúság és haláltudat árad.
Képtelen vagyok elviselni a pillantását, elborzadva húzom ki magam a csontujjak érintése alól, és elhátrálok a rémkép elől. Tudatos énem végképp kapitulál, és megkongatja a vészharangot az agyamban.
Következésképp felriadok a groteszk álomból, és pihegve bámulom a szobám unalmas fehér plafonját pár pillanatig, ami jelen esetben szurokfekete, hiszen helyi idő szerint hajnali három óra van, odakint, a leredőnyözött ablakokon túl pedig pusztulatosan meleg nyáréjszaka.
Lekecmergek a csatakosra izzadt ágyról, és kábán a konyha felé veszem csoszogós lépteimet. Mindösszes viseletem a bőrömön száradozó veríték, ám momentán nem tud meghatni hiányos öltözékem. Egyetlen lakótársam huzamosabb ideje házon kívül tartózkodik, a kosarában szunyókáló, hőségtől agonizáló banditát nem rendíti meg meztelenségem. Fél szemét résnyire nyitva kísér el álmos pillantásával a konyhaajtóig.
Szélesre tárom a hodálynyi hűtőt, és megszemlélem a sivár kínálatot. A frigó fájó ürességét kihangsúlyozandó púpos tetejű joghurt sétálgat néhány zöldülő sajt körül. Fintorogva kivágom a gombatenyészetet a kukába, és lekapom a polcról a tejes üveget. A belőle áradó savanykás szag lebeszél a kortyolásról. A romlott tej a lefolyóban végzi. A hűtő kiürülten kong. Sebaj, legfeljebb bemászom én magam, mirelitnek. Ezt a meleget még a légkondi is halálhörögve viseli.
Kikapok néhány almát a gyümölcskosárból, belekarikázom őket egy tányérba, mézet csorgatok rájuk, meghintem fahéjjal. Ügyködésemre az eddig passzív bandita is mocorgóssá válik, hatalmasra hízott hátsóját riszálva iparkodik a lábaimhoz, lédús almát kunyerálni. Mikor megkapja, füttyögve elhúz a vizestáljához, és alaposan beáztatja az amúgy is tisztára mosott gyümölcsöt. Ténykedése közben gyönyörtelin kuruttyol, bugyborékolva fütyülget. A konyhakövön tócsákba gyűlik a szétpancsolt víz.
Rosszallóan csóválom a fejem, felötlik az agyamban a házvezetőnő gondolata, az elmúlt hét alatt nem először. Eddig lakótársat tartottam e célból, ám a tisztaság-, rend-, és egészségmániás Adrian lassan két hete elröppent turnézni a társulatával tengeren túlra. Hiánya máris szembeszökő: a hűtőből elapadtak az isteni saláták, a fridzsiben a sovány pulykamelleket leváltották a gyorsfagyasztott pizzák. A lakásban elszaporodtak a futtában elszórt ruhadarabok, porcicák doromboltak a sarkokban, Pfujtakarodj, a hírhedt nyolclábú visszaköltözött az erkélyajtó fölé.
Na, nem mintha nem lenne igényem a takaros enteriőrre, ám nem tölthetem takarítással a szabadidőmet, mivelhogy az nem létezik. Az elmúlt hetekben jóformán csak arra a pár órára evett haza a fene, míg enni-inni adtam a banditának, majd kevésnyi eszméletvesztéssel enyhítettem súlyos alváshiányomon. Így is egyre nőtt a hendikepem az üldözött bűn mögött, hiszen köztudottan az sosem alszik. Jó neki, következésképp ugyanis megkíméltetik az olyan agyrohasztó lidércnyomásoktól, mint az én ma hajnali rémálmom.
Fél fenékkel ücsörgök a bárpulton, kábán kanalazom a képembe az almaszeleteket. A bandita hiába füttyög sóváran a lábfejemen csüngve, a gondolataim házon kívül járnak, valahol a Városi Park környékén, ahol kihalásztuk idén télen a csúnyán holt lányt a Feneketlen-tóból. Rhina azóta is gyakran tesz izzasztó látogatásokat az álmaimban, horrorisztikus külsejével borzolja az idegeimet, és letaglózóan fúrja a lelkiismeretem. Nyomozókollégáim csak legyintenek erre, azt mondják, ez a szakmánkkal jár, majd ha lepottyan a tojáshéj a valagamról, már pillám se rebben többé a szaftosabb hullákra. Tudja a fene! A fősulin is láttam azért ezt-azt. Végigültem azt a boncolást is, amiről a társaim zöldülve menekültek ki, majd óra után kajáltam egy kiadósat a közeli kínainál. Tippem szerint tehát nem a többhetes vízihulla ténye birizgálja a tudatalattimat.
Talán mégiscsak beszélnem kéne Adalával. Nevelőanyám ritka intuitív nőből volt, én és a férje, Dorian gyakran izzattunk le mellette, ha néhanapján rájött a paranormális bolondóra. Nem sokkal azután, hogy örökbe fogadtak, magával hurcolt egy „gyermekgardrób-frissítő körtúrára”, csak hogy a saját szavait idézzem. Kábé két és fél órán keresztül ment köztünk harc az egyik nagyáruház ruhaosztályán, olyan eget rengető kérdéskörök kitárgyalása közepette, minthogy: divatos-e, ha egy nyurga kamasz a méreténél nem háromszor, de tizenháromszor nagyobb pólókat óhajt hordani, vagy hogy mennyit számít egy mikroméretű pipa egy sportcsuka oldalán - kerek harmincöt euró felárat egyébként. Nap végén mindketten kifulladva, igazunkból egy grammot sem engedve, vérig sértetten gubbasztottunk a kocsiban, hátunk mögött a ruhavétel kétes eredményével: egy kókadt szobanövénnyel, némi kerti szerszámmal, és öt kiló virágfölddel (igen, Adala megrögzött spenótmániás), nevelőanyámat pedig, amint kigördültünk a parkolóból, torkon ragadta valami fura szorongás. Mint utólag elmondta, olyan érzése volt, mintha hangyák rohangáltak volna a nyakbőre alatt. Idegesen dobolt a kormányon, szüntelenül a tarkójához kapdosott, csavargatta tűzvösöre festett, fodrász által csigásított tincseit. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve lefordult a főútról az első adandó alkalommal. Én csak értetlenül pislogtam rá, azon agyalva, hogy nesze nekem, a változatosság kedvéért most egy neurotikus mutert kaptam ki, és gondolatban már tettem meg a tétjeimet, hogy újdonsült szüleim vajon mikor patkolnak el mellőlem. Morbid gondolat lehetett volna, ha nem fogyasztottam volna el addigra már két családot: egy vér szerintit és egy átmeneti nevelőt. Tizenöt éves koromra már kezdtem valami groteszk természetességet lelni abban, hogy néha napján morc emberek rontanak be a házba, és legéppisztolyozzák a szeretteimet. Addig megúsztam szerencsésen. A testvéreim már kevésbé.
Ott ültem tehát a hangyás Adala mellett, és kissé zavarba ejtő izgalommal a szívemben tippelgettem a gutaütésének időpontját. Végül azonban csak nem csapta agyon a szél, ellenben az aznap esti hírekből megtudhattuk, hogy délután halálos kimenetelű tömegkarambol volt a főúton. Adala szomorú sóhajjal, ámde mégis megkönnyebbülten simított végig a nyakán, én pedig három napig nem voltam hajlandó szóba állni vele, a parabanyával.
Felszisszenek a térdembe hasító, éles fájdalomtól. A bandita ráunt, hogy levegőnek nézem. Immár a fogaival is belém csimpaszkodva követeli a maradék almáimat. Adriannál bevált ez a taktika. Én kérgesebb szívű vagyok. A farsúlyos figura átrepül a konyhán, és padlót fogva beszánkázik a nappaliba. A kosaráig vezető további utat sértődött kuruttyolással teszi meg.
Döntök: holnap felhívom nevelőanyámat, és elmesélem neki Rhinát. Aztán felfogadok egy házvezetőnőt. És végre kihívom a sintért is a birtokháborító mosómedvére. Ez utóbbi elhatározásról nagyon is tudom, hogy le fogok róla később tenni, amint megszűnik a sajgó fájdalom a térdkalácsomban. Közel négy hónapja már, hogy a bandita felbukkant a szagelszívó csőrendszerében – isten tudja, hogy került oda – akkor még mintegy maroknyi méretűn, éhesen, bájosan. Azóta háromszorosára nőtt, alaposan meghízott, kivált hátul, és cukisága teljes tudatában forgatja fel a lakást mosnivaló után kutatva. Nevet azóta se kapott, nem is hiányzik neki.
Visszakanyarodok az álom további részleteire. Az árnyjátékosok személyazonossága felől kétségem sincs. Az őket fenyegető, tigris képében megtestesülő veszély sem új keletű, maximum a szimbólum mögött megbúvó konkrét arc változott az idők óta. Talán még az sem...
Kissrác korom óta élek abban a tudatban, hogy Devon három főmaffiása a fejemet akarja. Tizenkettő voltam, amikor a családomat kivonták a forgalomból. Az akkor három éves kishúgomról mindössze pár hónapja sejdítem, hogy nem halt bele a leszámolásba, hanem el lett happolva a felfordulás során, és az atyaúristen se tudja, hogy mi történt vele azóta. Én és az ikertestvérem a szüleink régi barátaihoz kerültünk egy vidéki tanyára. Már épp kifelé másztunk a poszttraumás sokkból, mikor három év elteltével ránk találtak, és megint fegyverrel csöngettek be hozzánk. A nevelőinknek kampec volt, az öcsém is megsérült, én pedig a ház melletti folyóba ugrottam az üldözőim elől menekülve. Adaláék pecáztak ki a jeges vízből tizennyolc kilométerrel lejjebb, St. Helene-ben. Az ikertestvérem, Bill eltűnt – csak hogy egy évtized után újra felbukkanjon, immár Bonbonnal kiegészülve. Ez utóbbi fejleménynek a legkevésbé sem örültem.
Berámolom a kiürült tálat a mosogatógépbe. Talán a „megtelt” táblát is ráakaszthatnám a masinára, abban ugyanis egy hét szennyes edénye gyűlt fel szép lassan. Vetek egy futó pillantást a sütő kijelzőjén villogó órára és elfintorodom. Ha most visszafekszem, alhatok még pár órát meló előtt. Ha az az átkozott légkondi is úgy akarja, és nem döglik be megint. Visszatotyogok a hálószobámba. A bandita kosara mellett elhaladtamban dühös füttyögéssel hozzák a tudtomra: örök a harag, minimum holnap reggeliig tartó. Ám alig zuhanok vissza az összeizzadt párnáim közé, felciripel a telefonom. Hiába döntöm el, hogy nagyívben tojok rá, a rutin mozgatja a kezemet.
- Kukucs! – morgok bele a vonalba.
- Szia, cica, alszol még? – búg egy cigifüsttől karcos, meghatározhatatlan nemű hang a fülembe.
Felnyögök, és megsemmisülten ejtem az arcomat a párnára. Ez Bonbon. Billel jobban szeretek csevegni. Ő kevésbé kiszámíthatatlan.
- Nagyon unatkozol? – kérdem vissza némi éllel. Fel sem veszi.
- Idő előtt bealudt a krapekom – ecseteli gúnyos lenézéssel. – Kiperkált három órát, húsz percig játszotta a dugattyút, aztán bevágta a szunyát a kanapémon. Még van hátra szűk egy órája, aztán kibaszom a picsába.
- Megint skizó vagy? – szögezem neki a kérdést, és kényszerítem magam, hogy ne kezdjek el émelyegni a hallottaktól. Bonbonnak kiterjedt kliensköre van, és hiába hívtam fel rá párszol a figyelmét, hogy a melója nélkül is vígan megélhetne nálam, ő ragaszkodik az önállóságához – meg a kuncsaftjaihoz. Engem pedig lassan felzabál a bűntudat, hogy ezt hagyom neki.
- Nem vagyok skizó! Zabos vagyok! Itt ülök, és farkasszemet nézek egy rózsaszín, löttyedt seggel, ami a kanapémon terpeszkedik.
- Kímélj meg a részletektől, most ettem.
- Nem vagy te túl prűd, Tom Tailor? – Imád cikizni a nevemmel. Vér szerinti szüleimtől a Tom, nevelőimtől pedig a Taylor nevet örököltem. A gimiben halálra szekáltak miatta, én azonban már akkor tisztában voltam vele, hogy inkább ez a röhejes vezetéknév, mint az eredeti, ami rövidtávon juttatna a hullaházba.
- Talán – válaszolok neki fásultan, felkönyökölve az ágyamon. - Momentán leginkább fáradt vagyok. Tudod, hajnali négy óra van.
- Oké, vettem, dögölj csak te is, majd megpróbálom a te meztelen feneked vizionálni ennek a hájas förmedvénynek a helyébe. Nehéz lesz.
- Pláne, hogy sráckorunk óta nem láttad meztelenül. De ne csüggedj! Elég perverz dög vagy, menni fog a dolog. És most szevasz, Bonbon!
- Szevasz, seggfej!
Kimerülten bontom a vonalat. Gondolatban feljegyzem a feltelefonálandó személyek listájára egy jó pszichiáter nevét is, kötélidegzetűét. Már így is túl sokáig halogattam. Billt talán rá tudom venni egy vizitre. Bonbont kevésbé.
Nem agyalgatok sokat a dolgon, hamar elkap az ájulásszerű álom. Odakint, a halálhörgő légkondi hatósugarán túl Devon, a gigapolisz kókadozik a hajnali kánikulában.
 
 
szerző: Kyra Eleonor

2015. szeptember 6., vasárnap

SZÜLINAP! :D


Sziasztok!
Örömmel jelentem be, hogy a Don’t like, don’t watch! blog e napon betöltötte a HATODIK évét is! :) (Bal oldalt pedig láthatjátok, hogy a blog indulásakor hogy is néztek ki kedvenceink ^^) Ennek örömére talán részt is kellene hoznom, de sajnos ez (megint) elmarad.:/ Hogy a Recessional következő része mikor jön, nem tudom, igazság szerint eléggé elfoglalt vagyok (pontosan egy hete lettem egyetemista, és máris elfáradtam xD), de természetesen nem szeretném a blogolást hosszú időre szüneteltetni. Megpróbálom mihamarabb megbeszélni Kaylinne-nel, hogy hogy legyen a továbbiakban, aztán majd meglátjuk.

A Don’t tell Mom fordítással kapcsolatban pedig van egy jó hírem: sikerült felvennem a kapcsolatot a fordítóval, és azt mondta, nem áll szándékában befejezni, tehát nyugodtan átvehetem tőle. :) Szóval most már ez is tervbe lett véve; hogy mikor kezdek neki/neki kezdek-e, még kérdéses, de szeretném. :) 

Annyi kérésem lenne viszont, hogy komment formájában hagyjatok véleményt, miszerint érdekelne-e titeket a sztori vége. :)
Remélhetőleg rövid időn belül újra jelentkezem, addig is minden jót! :)